Előre tervezhető-e a tökéletes,

ha nem tudhatjuk hozadékát, hogy az egyedekben és az élő környezetben (ott, ahol az élőlény életét, életterét befolyásolja) mit vált ki. Bizton előrevetíthető-e bármilyen tervezés következménye. Tekinthető-e eleve elrendeltnek a tökéletes ott, ahol az élet mozgásban, átalakulásban van az idődimenzióban? Ott, ahol ember és élőlény csupán részismeretekkel rendelkezik, s minthogy a Föld, az élőbolygó a világmindenség aprónyi része, uralhatja-e földön élő a teljességet, az egész egységnek folyamatát. Még az sem kizárt, amilyen nagy az univerzum, hogy a testtől elszakadt lélek, szellem valahol benne otthonra lel.

Az ember kicsiny, még ha nagy hatalommal is rendelkeznek egyes példányok mások felett, a földön túl, világ felett tényleges hatalom birtokában nem lehet. Az ember parányisága okán (még ha oly nagyszerű és bonyolult működéssel bíró is) nem mindenható. Még eredetével kapcsolatban is csupán feltételezései lehetnek. Márpedig a Föld működését rengeteg külső (ember által nem ismert) tényező, erő, hatás befolyásolja, mozgatja. Az ember kicsinységét igazolja (még jó, ha nem betegségét), hogy hiszi magáról, sőt, kiköveteli annak tudomásulvételét, hogy irányító és hatás ereje hibátlan, tökéletes, megkérdőjelezhetetlen. Minden hatalom, mely egyedülállónak hiszi magát és működését, célját ez vezérli, és küldetését ez alapján teljesíti be. Az emberi elme igen nagyszerű, különleges, de egyben veszélyes és bonyolult, kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan eszköz is.

Az ember persze törekszik, de mivel önismerete természetéből fakadóan hiányos, minél nagyobb, nemesebb célokkal áll elő, könnyen öncsapdájába esik, túl nagyra becsülve önmagát másokhoz képest. Ebből következően az általa vélt, vagy a rá hatással bíró tökéletest, ideálist is csupán megközelítheti. Ám ennek ellenkezője is előfordul, amikor önbizalom híján lebecsüli magát, így a nemes célja beváltatlan marad. Hogyan lehet az ember egyensúlyban önmagával és környezetével, vagy, hogy lehetséges-e egymaga az embernek leküzdeni nem belőle fakadó rossz erőket (de akár az eleve benne lévőktől megtisztulni). A negatív ráhatásokat képes-e kivédeni sérülés, következmények nélkül. Az sem egyértelmű az egyedek esetében, az igyekezet mifelé halad, irányul. Ha nem pusztán véletlen sorozata minden a következő pillanat történésében (márpedig arra vonatkozik ez a kísérlet, hogy tágítsuk ezt a pontot itt a feltételezések közt), akkor még az is lehetséges, hogy az ember irányítható egy akár földön kívüli szemszögből. Az sem kérdéses, létezhetnek igen különleges emberi egyedek. De, ha az ember halandó, és egyébként is jórészt a szerencsén alapszik, beválthatja-e mint földi halandó, küldetését, hiszen az emberre ráirányuló hatalom (akárhonnan is érkezzen) vele szemben nagy erő (ha adott esetben nem kap segítséget, kiszolgáltatva van annak), miben bízzon az ember, akkor. Hogy milyen nagyszerű például az, hogy még mindig él, és remél? Hogy akarva-akaratlan itt-ott beszüremkedik egy kis segítség. Van, hogy a túléléshez ez is elég, bízni. Örülni apró jó dolgoknak, pillanatoknak, nem félni holnaptól.

Kinek, kinek. Nekünk a reményen túl semmi nincs.

És mégis…

Az ember törekszik, igyekszik, különben csak barbárok lennénk és elpusztulna a föld velünk. Keressük az értelmet, értelmeset cselekedeteinkben, lelkiismeretünkben, hogyan lehet a világ velünk jobb? Boldogabb, békésebb…

A tökéletes azt jelentené, hogy mindenkinek jó, hogy mindenki egyformán elégedett, okos és boldog, azonban a dolgok csak kiegészítik egymást, teljesebbé tehetik különböző természetű elemeivel az egész egységet, és mi csupán megközelíthetjük az ideálist hozzáadott értékeinkkel.

Az ember sohasem lesz képes pusztán a maga erejéből, tudásából elérni a tökéleteset, a tökéletes pusztán a mindenség tekintetében (viszonyításában) és nem önnönmagában létezhet. Minden utóbbi pusztán vélt tökéletességen alapszik, illúzió, önbecsapás. Mindaddig, míg egyetlen ember is szenved körülöttünk, hitelét veszti a tökéletes illúziója.  Tehát mindig lesznek olyan példák, melyek a felállított vagy elvárt szabályokon túlmutatnak. Meghaladják azt. Mindig lesznek kivételek az általánosan elvárttal szemben. A földön tehát az emberiség el nem érheti az abszolút tökéletes, ideális formát. Minden egyes pillanatban az időtengelyen a minden mindennel összefüggésben látás, érzékelés képessége nem adatott meg a földön egyetlen embernek sem. Ilyen pozitív tudás (tudás birtokában cselekvés) nem létezik.  Ha egyetlen pillanatban ez megtörténhetne, ez a tökéletes együttállás, talán kiválthatná magát az ember ellehetetlenült helyzetéből. Megszabadulna az emberiség e tehertől.

Addig, míg létezik két különböző ember, és függ egymástól, nem képes egy általánosan elfogadott szinten megállapodni, alávetni magát e normának, mert él azzal a külön képességgel, mi számára és csakis számára adatott, és képvisel egy hozzáadott értéket, mely láncszeme lehet az egész egységnek, addig a földön ember és ember között feszültség lesz. A teljes béke állapot ismeretlen az emberiség számára. A megoldásra vezető titok örökké rejtve marad előtte. És ha átjut mégis a teljes emberiség valami csoda folytán az ideális dimenzióba (ami eddig szintén ismeretlen Az ember számára) – feltételezzük, hogy megadatik neki ez a kivételesség –, már nem fog emlékezni, hiszen elveszíti az időérzékelés képességét. És mi maradna, akkor belőle, vagy mivé változna, ha közben elvesztette alakját, testét, erről is pusztán fantáziálhat az ember. Tehát marad, ami van, és lesz, ami lesz. Kiszámíthatatlan, megfoghatatlan, kiismerhetetlen (ismeretlen). Akármilyen kíváncsi (sokat akar vagy fontosnak hiszi magát) az ember, sem önmagával, sem az emberrel megbékélni esélye nincs, a földkerekségen. És akkor még a gonoszról nem is beszéltem. Amelyik telve van önmagával, pusztít, öl, a teremtés, elfogadás, megismerés, észlelés, felfedezés helyett. Mindig van az emberen túl valami, ami túlmutat rajta. Akár szembenéz ezzel a felismeréssel, akár nem.

A kör valahogy mégiscsak lezárul. Az élet megy tovább, vagy megáll, átalakul (?), nem tudni. Elengedni mindent, amit ember birtokol? Miközben e mindenség által adatik a boldogság. Lehetséges ez?

Az áhított paradicsomi lét, mint egyetlen esély (ami még el is érhető ember számára), de átjutni, oda, hogyan? Ilyen óriás távlatban gondolkodni akkor, amikor az emberi élet olyan rövid, az ember élne.

 

Az élet csodája

 

Megismerni, megtapasztalni, átélni, megcsodálni, elhinni. Ez lehet a sorrend, az embernek, hogy kiváltódjon, leválasztódjon az elnyelő gépezetről, mókuskerékről. Változzon, megváltódjon. Megtapasztalás, érzékelés és tudomásul vétel, elfogadás nélkül nem mehet végbe a tényleges változás. És nem jöhet el a megváltott pillanat, fordulat.

Bízni, akarni, hinni, tenni, igazán csak belülről fakadhat és vezethet embert. Energiák belőle és mindenhonnan áramolnak, az ember lelkiismerete szerint szelektál, cselekszik. Honnan tudni jó úton jár? Vagy, hogy a visszaigazolások, válaszok hitelesek-e. A folyamatosan érkező minden mindennel összefüggő jelek lehetnek eligazítóak. Ha képes ezek felismerésére, az embernek csak lépni kell, menni, haladni az úton. Ha az ember túlságosan elfoglalt (mókuskerékkel, küzdéssel, megélhetéssel), energiát felemészti az elaprózódás, könnyen elmegy mellettük. Nincs ideje felfedezni, ráismerni, felfedni összefüggéseket. A hajsza, a nagyigény nem könnyíti meg ezen kicsinységek észrevételét. Az ember belehajszolódik végzetébe. Hogy mi vezetheti ki innen, lehetnek mankók, de biztos recept nincs. Mivel a jövőt nem ismerjük, semmire nincs garancia sem.

Mégis a váratlan összefüggések, felismerések adhatnak erőt. Az ember elengedheti magát, kiengedhet a feszültségből. Nem kell törnie magát. A jelek megtalálják, igazolják, az út a megtisztulás felé elindul. Segítséggel vagy nélküle, az ember rávezetődik az útra. A megvilágosodás értelmes, egyszerű, természetes, magától értetődő, lábai boldogan viszik rajta. Elégedett, szerény. Ott, ahol bízhat, már nem kell félni. Elvárni sem kell, vigyázva, vezetve van.

Az ember megszelídül. Ha törődnek vele, szeretve van, szeretni fog. Ahol szeretet van, remény van. A szenvedés biológiailag pusztítja az embert. Az anyag, amiből szervezete felépül, és a rendszer összeáll, sérül. Minden apró sérülés halálhoz vezet.

Az ember bár igen bonyolult, különleges lény, mégsem tökéletes. Gyakran hoz részismeretek alapján másokra nézve kötelezettséggel befolyásoló döntéseket, pedig nagyon pici pont ő a Nagyegészhez (Mindentudáshoz) képest. Ami szintén nem kedvez, vagy nem segíti a felelős döntéshozásban (hogy értelmes legyen a cselekedet), az, hogy közben olyan összetett lett a világ is, amit létrehozott, hogy már képtelen kézben tartani, annyira szerteágazó minden vonatkozásban. Mégis, az, amire képes ember, megadatott neki fogantatása pillanatától, önmagában felér egy csodával. Ha csak megmozdul is, micsoda mozdulatok, és akkor még nem beszélt, nem gondolkozott, nem tervezett, nem cselekedett.

Ember épít, idő pusztít, és mi mindannyian halandók vagyunk. Ezek megmásíthatatlan tények.

Hogy mi marad meg belőlünk, meddig, is idő függvénye.

De: hogy van-e élet időn túl (azaz, hogy az ember túlélheti-e tárgyait, mindazt, amit megteremtett), nem ismert.

 

Becsey Zsuzsa

2022.11.11. - 2022.11.21.

 

Oldal: Előre tervezhető-e a tökéletes
BECSEY ZSUZSA /0/ ¤ \0\ j á T Sz Ó TéR - © 2008 - 2024 - becseyzsuzsa.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat